A táska, amiről eleinte azt hiszed…

Kizárt, hogy létezik olyan nő, aki ne szeretné a táskákat. Teljességgel kizárt.
Persze életkorunknak, élethelyzetünknek megfelelően különböző típusokéért rajonghatunk, másokat ugyenezen okok miatt utasíthatunk el. De táskánk akkor is van. Nem is egy.
Kicsi, nagy, vállra akaszthatós vagy kézben tartható, színes vagy konszolidált fekete bőr, cipzáros vagy patentos, egyterű vagy sok apró zsebbel megáldott, vízlepergetős, praktikus, színházba járó, játszótérre indulós. alkalmi vagy hétköznapi.
A választás minden esetben két pilléren nyugszik: az egyik a praktikum. Azaz, hogy milyen alkalomra vesszük. A másik, ami szinte megelőzi az előzőt: az esztétikum.  Hiszen először a szem esik szerelembe a színnel, formával, aztán következik csupán a racionális kérdés, azaz hogy tényleg arra van-e szükségünk, ami első pillantásra levesz a lábunkról. A válasz többnyire igen. (Ha esetleg mégis leszavaznánk, akkor rövid idő elteltével elég ügyesen győzzük meg magunkat ennek ellenkezőjéről.)
S hogy mikor érkezik el a pillanat, amikor teljességgel megfeledkezve anyagiakról és a szükségességről, megbabonáz egy bizonyos táska?
Talán életkortól is függ, talán attól is, merre járunk éppen.
Én néhány évvel ezelőtt egy lisszaboni dizájner boltban szembesültem ezzel a jelenséggel, pontosabban azzal a parafából és bőrből készült, elképesztően különleges táskával, amitől nem szabadulhattam. Ilyen gyönyörű, a forma és az anyag tökéletes találkozásának kombinációját, azt a fajta harmóniát, amire szinte nincs is szó, soha addigi életemben nem láttam. Csak járkáltam megbabonázva, oldalamon a táskával, úgy tettem, mintha bármi más is érdekelne az üzletben, de valójában csak őt akartam magamon. Mit bántam én, hogyan viszonyul a kis zseb kontra nagy zseb kérdése egymáshoz, hogy cipzár vagy patent zárja-e, hogy eléggé biztonságos-e! A kérdés eldőlt.
A drámai fordulat ezután következett.
Mert mégsem vettem meg. Ugyanis az ára euróban mérve is súlyos csapást jelentett volna nyaralós költségvetésemre, ezért lelkemet megedzve – el nem ítélhető módon - lemondtam róla.
Csakhogy attól a pillanattól kezdve, és ige, azóta is, csak ezt a táskát keresem mindenhol.
Az érzést, ami nem hasonlítható máshoz, ami korántsem egy tárgy birtoklásáról szól. Sokkal többről. Arról a meg nem ismételhető mozzanatról, amikor egy megfelelő lelki kellékre bukkanunk. Őszintén remélem, hogy veletek is megtörténik majd a csoda (ha már meg nem esett) és szenvedélyesen keresitek a dizájnerek alkotta táskák között azt vagy éppen azokat, ami csak és kizárólag nektek készült.
S ha tanácsolhatok valamit: ha megvan, el ne engedjétek, mert a lemondás talán jobban tud fájni, mint az összeg, ami éppen hiányzik a nyaralásból…

-eszbé-